Mindig is egy naiv lány voltam . Hinni akartam, hogy az összes ember jó. Tökéletes házasságot kötöttem minden létező játékfigurám közt, 10 évesen már az esküvőmről álmodoztam, de mindig hiányzott valami. Sokáig csak a szerelem gondolatába voltam szerelmes. Jöttek a kisiskolás 'járások', levelezésben turbékolások unalmas matek órák közben. hogy telt az idő, jött az első szerelem. Fel tudtam volna robbanni az érzelmektől, akárhányszor megláttam. Az a sok izgalom, titokban találkozások, miközben anyukámnak azt hazudtam, barátnőmmel megyek jég-kásázni, holott kézen fogva sétáltunk az erdőben. Az első csókom, ami pont péntek 13-ára esett. Felbecsülhetetlennek éreztem mindent.
Talán akkor kezdtem felnőni, amikor a metrón utazva, egymást ölelve az ablak tükörképéből láttam, hogy az az ember, akiért meghaltam volna, a mögöttem ülő viháncoló lányokkal szemez, és életemben először mardosott a féltékenység. És minden csak fajult tovább. Titokban olvasni a másokkal való levelezéseit, kikérdezni mindenről, hisztériákat csapni.
Életemben akkor éreztem először, hogy nincs kedvem tovább élni, amikor megtudtam, hogy megcsalt. Április 1-ére esett az évfordulónk. Egész busz úton magam elé meredtem. Általában zenét hallgatok, mert az a mindenem. De akkor nem. Érzelemmentes tekintettel ültem, és mereven néztem egy pontot, kezemben egy zacskóval, amiben a nálam hagyott ruhái, ingóságai voltak. Megérkeztem. Köszöntő csókunktól elhúztam a fejem, és mellkasomat ölelve kezdtem el sétálni. Jött utánam, jókedvűen trécselni próbált. Megláttam, szembe fordultam vele. Az akkori alakításommal Oscart nyertem volna. Mindent a fejéhez vágtam, befejezve azzal, hogy ' Nem szeretlek már!' . Szerintem életemben nem hazudtam még akkorát. fizikai fájdalmat okozott mindez, és igen nagyon erőlködnöm kellet, hogy visszatartsam könnyeimet. Olyan sokat sírtam előtte, de most nem akartam. Kezébe nyomtam a zacskót, majd heves távozásomban karjai akadályoztak meg, ahogy visszarántott, és a vállamon zokogott. Az a fiú, aki szinte felnevelt (mivel elég fiatal voltam) a vállamon zokogott.
Csak egy percre törtem meg.
Nagy hiba volt.
Visszaöleltem, majd kérésének eleget téve utoljára megcsókoltam.
Elkezdtem sétálni a buszhoz, végig éreztem hátamban a tekintetét. Nem sírtam.
Otthon, mintha mi sem történt volna, műmosollyal az arcomon segítettem a családnak, amit kellett. Nem tudtam még, hogy ez a műmosoly egyszer tökéletes maszkommá válik.
Ekkor tudatosult bennem , hogy felnőttem. Egy kislány nem tudta volna ezt megcsinálni. De én igen. Szemrebbenés nélkül elhitettem vele, hogy nem szeretem, vérig sértettem dolgokkal, amiket csak én tudtam, csak azért mert tudtam, hogy szerelmes egy másik lányba. És csak azt szerettem volna, hogy annyira megutáljon, és szánalmasnak tartson, hogy lelkiismeret furdalás nélkül a lánnyal lehessen, és boldog lehessen.
Rájöttem, hogy ez a valódi szerelem.
Feltöltődve mentem iskolába. A kapun beérve a portásnő és a kedvenc tanárnőm várt. Velük baráti kapcsolatom volt, de persze ezt nem verhettük nagy dobra, ferde szemmel néznének ránk.
Amint beértem, nagy mosollyal vártak. A tanárnő mit sem tudva a történtekről, kuncogva jegyezte meg, hogy "Na mi van, te kis szerelmes".
Mintha elvágtak volna valamit. Arcom egy másodperc alatt torzult el, s belevetettem magam karjai közé, és csak zokogtam. Megszegtem a magamnak tett ígéretemet, és sírtam.
~
Új iskola, új emberek. Azzal a céllal jöttem, hogy bemutassam nem magamat, hanem egy új, tökéletes, erős, népszerű lány szerepét. Mindenki elhitte.
Jöttek a barátságok, és egy új szerelem, amibe nem kellett volna belemenni.
Jó barátok voltunk. Magas volt, jóképű, és vörös hajú. Egy hihetetlen kedves személy.
Szép lassan összejöttünk, mi voltunk az osztály első párja. Boldog voltam, de mégsem.
Érezni kezdtem, hogy hülyeség volt. Ugyanis ez a kapcsolat csak arra volt jó, hogy elfelejtsem a csalódásomat. És amint ez megtörtént, elkezdtem szenvedni abban a kapcsolatban. Kín volt minden csók, mivel tudtam, hogy egyre jobban magamba habarintom, s nemsokára összezúzom a világ egyik legtisztább szívű, és legártatlanabb emberét. Végig azt hittem ez a múltam miatt van.
De rá kellett jönnöm, hogy nem.
Mert megismertem Őt.
Őt ismertem meg először szinte az osztályból. Tipikusan az a fiú volt, akit álmaimban szoktam elképzelni. Vékonyka, szálkás termetű, kicsit hosszabb, barna haja van, gyönyörű kék szeme, és olyan arca, amire csak a 'gyönyörű' szót lehet használni. Elkezdtünk ismerkedni, lassan a legjobb barátommá vált. A gond csak az volt, hogy a jelenlegi páromnál is ezt a pozíciót töltötte be.
Észrevettem magamon, hogy törődöm vele, de letudtam annyival, hogy öcsémnek tekintem. Minden órán mellette ültem, szünetekben vele voltam, imádtam.
Egyik este elmentünk csapatosan a várba éjszakázni nagyobb baráti társasággal. Ő is ott volt. Sétáltunk a buszhoz, lemaradtunk a többiektől, amikor átkarolt, majd azzal a lendülettel visszavonulót is fújt. Kérdően néztem rá, mire csak azt válaszolta:
- Nem akarom megbántani azzal, hogy a csaját karolom át.
-Nyugi, nem tudnék rád többként tekinteni, mint barát.- Ezt válaszoltam neki. És akkor döbbentem rá, hogy ez hazugság volt, hogy azért törődtem vele annyit, mert tudat alatt beleszerettem.
-Hazudtál nekem valaha?- Kérdeztem tőle, de csak hebegett-habogott. Visszakaptam a kérdést, majd őszintén válaszoltam, hogy igen, egy dologban.
Bevallotta, hogy többször is meg akart csókolni.
Aznap este megcsókoltam. Életem legjobb csókja volt. Másnap szakítottam az akkori barátommal, és végre együtt lehettem Vele.
Boldog voltam. Először volt az, hogy mosolyogva tudtam visszaemlékezni a múltra, mert tudtam, hogy az a szerelem, amit akkor éreztem nem fogható ehhez. És ez azóta is így van.Nem tudom, hogyan lehetséges. Rózsaszín ködre se fogható, hiszen nem kis ideje vagyunk együtt. De egyszerűen úgy érzem, ha akarnánk se tudnánk szét menni. Szeretjük egymást, hasonlóak vagyunk, de különbözünk. Tényleg, ő a tökéletes.
Nála jöttem rá, hogy a szerelem nem arról szól, amiről hittem, hogy fog. A többi lány kinevetné, utálná, mert eléggé felvágták a nyelvét, és rossz humora van. De én szeretem. Minden pillanat, amikor rám néz, velem van, leül, és gitározik, zongorázik, énekel nekem, felbecsülhetetlen.
Rájöttem, hogy nem voltam jó barátnő. Én voltam a vezető. Itt azonban nem.
Nem tudok vele mit kezdeni. Ahogy telt az idő, lehet, hogy megszokott, lehet, hogy a barátai hatására, de lekezel, és nem becsül meg. Ha bajom van vele, eltitkolom, de egy idő után kirobban belőlem.
Mostanában mindig, amikor megbánt, az a vége, hogy én kérek bocsánatot.
Megbánt, megaláz. Megsértődöm, de kis idő után inkább meg adom magam.
Hiába, szeretem.
Már nem számít, hogy mennyi kést döf belén. Nem számít, hogy megbánt. Elviselem, és mosolygok, visszahozva néha egykori maszkomat. Mert akkor ő megnyugszik, és mosolyogni látom.
Betegesen szeretem. Tudom, hogy ő is szeret, hisz őszinte ember. Vannak veszekedéseink, de alapjáraton szerintem aranyosak vagyunk. És éretten szeretjük egymást azért, akik vagyunk, és nem látszatért. A leghosszabb veszekedésünk eddig kb. 5 órás volt. Majd szinte sírva borultunk egymás karjaiba.
Ő az első fiú, aki miattam sírt. Ő a szerelmem, barátom, példaképem egyben.
Megtanultam, hogy nem semmi nem tökéletes, de mindent meg kell becsülni. Minden percet élvezni kell, és semmit nem szabad megbánni. Megtanultam magam elé helyezni azt akit szeretek, és mindenben segíteni, hisz leírhatatlan az a boldogság, amit akkor érzek, amikor a mosolyát látom.
Elértem azt, amire gyerekkorom óta vágyom.
Rájöttem , mi az a szerelem.
